|
Szeretet, bizalom, remény
Geby 2007.06.21. 22:47
3. fejezet: fel sem tűnt megbántás
Egy lány sétált az utcákon. Hosszú fekete haja meg-meg csillant a tűző napfényben. Smaragdzöld szemeivel hol sportcipője orrát, hol pedig az utat fürkészte. Bár a nap szikrázott a lány mégis feketében volt. Hosszú combközépig érő fekete pólót, egy bő farmernadrágot, egy sárkány alakú medaliont és sok fekete bőrből készült karkötőt viselt. Gyönyörű volt. Gyönyörű mégis szomorú. Aki csak ránézett a lányra minden rossz emléke, minden fájó perce, minden egyes keserves pillanata eszébe jutott. Talán éppen ezért nem voltak barátai az ében fekete hajú lánynak. Lehet, hogy ezért kerülte mindenki a szomorú, magányos mégis gyönyörű lányt.
És hogy mért lett ilyen? Mert szeretett. Szeretett, és ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövetett. De senki sem tudott róla. Inkább magába fojtotta bánatát, mintsem hogy megpróbálja legyőzni. Sosem próbált felejteni. Akart, de mégsem tette meg. Elfojtotta a kínzó emlékeket, pedig minden egyes percében eszébe jutottak. Felejteni akart, és nagy árat kellett fizetnie érte, mégsem sikerült neki. Az volt az első és egyben utolsó próbálkozása. Megtanult együtt élni a gondolattal, hogy sosem fogja tudni elfelejteni az a napot.
Lassan elérte az iskola kapuját. Nagyot sóhajtott és belépett. Senki sem figyelt rá, de mindenki tartotta a 2m távolságot. Egyetlen ember volt az, aki nemhogy nem távolodott el tőle, odament és mosolyogva ölelte át őt. A lány annyi idős lehetett, mit a fekete szépség, Chitsu. Hosszú szőkésbarna haját össze fogva hordta. Két tengerkék szeme, csak úgy csillogott, mindenki tekintetét a mandulavágású arcra és cseresznyepiros ajkaira terelve. Gyönyörű volt, mégsem barátkoztak vele. Az egyetlen ember, akiben bízott, akiért az életét is feláldozta volna ott állt előtte, talpig feketében.
- Szia Chitsu! Végre megjöttél!- már senki sem lepődött meg ezen a jeleneten. Senki nem tud róluk semmit, csak annyit, hogy gyerekkori barátok, vagy hogy szánalomból barátkoznak.
- Szia- köszönt a fekete hajú lány is, komor arckifejezéssel. Nagyon jól nézhetett ki az, hogy míg az egyik lány mosolyogva, vidáman öleli barátnőjét, addig a másik „nem érdekel” arckifejezéssel unottan próbálja magáról leszedni a mindig vidám Ajokót.
- Mindjárt becsengetnek!- engedett a szorításból Ajoko.
- Aha- monda még mindig unottan a másik kicsit örülve annak, hogy barátnője már nem fojtogatja.
Elindultak felfelé a lépcsőn. A keresett terem rögtön az első emeleten volt. Amint beléptek mindenki elhallgatott. Chitsu már megszokta. „ Mikor szoknak már le erről az idegesítő bámulásról?” kérdezte magától. Még beljebb ment a teremben és mikor elérte a legutolsó padot ledobta a szék mellé iskolatáskáját. Barátnője is hátul ült de azért nem a leghátsó padban. Még Chitsu a helyére ült, Ajoko a lány asztala elé állt.
- Jaj Chitsu! Olyan boldog vagyok! Képzeld, tetszem Hakido-nak! Olyan jó érzés szerelmesnek lenni!- ült le a feketehajú lánnyal szemben.- Ez életem legszebb napja!- Ajoko észrevette, hogy barátnője egy teljesen másik világban jár. Nem szól semmit, csak bámul ki az ablakon.- Hahó, Chitsu! Figyelsz te rám egyáltalán?- lengette meg kezét a lány orra előtt.
- Igen- jött a rövid, tömör válasz.- éppen azt ecsetelted, hogy milyen boldog vagy- nézett üveges szemekkel barátnőjére.
- Mért nem tudsz örülni a boldogságomnak?- kérdezte Ajoko a lány szemébe nézve. – régen nem ilyen voltál… mért változtál meg? Hol van az az örök vidám Hamaho Chitsuyo, akit ismertem?- kérdezte szomorúsággal a hangjában.
- Meghalt- felelte az nemes egyszerűséggel. Ajoko már szóra nyitotta száját, mikor egy hangot hallott a háta mögül.
- Nocsak-nocsak. Kit látnak szemeim? Ajoko kedves, beszélhetnénk egy kicsit?- ezeket a mondatokat egy hosszú szőke hajú lány ejtette ki rózsaszínre festett száján. Mély dekoltázsú rózsaszín toppot viselt, fehér miniszoknyával és fekete necc harisnyával. Műkörmei is rózsaszínre voltak festve, rajtuk egy-egy minta.
- Mit akarsz Icha?- állt fel a szőkésbarna hajú lány.
- Csak beszélgetni egy kicsit- mosolyodott el ördögien.
- Kapsz 5 percet- kezdte Ajoko.
- Jó, de gyere egy kicsit. Máshol beszéljünk. Nem akarom, hogy ez halja, amit mondok- Chitsu nem mondott semmit. Már megszokta, hogy ez-nek hívják, esetleg kitalálnak neki egy nevet. Barátnője nem szólt semmit. Tudta, ha beleszól, akkor őt is ugyan úgy fogják kezelni. Bár nem szívesen barátkoznak vele, sokan azt hiszik csak szánalomból van Chitsuval. Ha kiderül, hogy nem, akkor Ajoko is arra a sorsra jut, mint barátnője.- jössz már?- kérdezte Icha az ajtóból. Megyek!- kiáltotta Ajoko. Egy rövid pillantást még vetett az őt üveges szemmel figyelő lányra, de aztán sarkon fordult, és elindult a platinaszőke lány felé. Chitsu elővett egy lapot, és írni kezdett. Mindig ezt tette. Nem is tehetett mást. Csak ült, és amit el kellene mondania másoknak, minden érzése egy papírlapon van. Tettek és nevek nélkül. Azt írja le, amit gondol és ez általában egy személynek szól. Valakinek, akinek nem meri elmondani, inkább leírja, és megtartja magában. Soha senki sem olvasta még ezeket a lapokat, mégis ha valaki megtette volna, talán nem úgy gondolna a zárkózott, szomorú, szenvedéssel teli lányra mint egy szívtelen, érzés nélküli bábúra. Most ebben a teremtményben egyetlen szó fogalmazódott meg: barátság. Ceruzáját hozzányomta a laphoz, majd írni kezdett. Nem tudta, hogy mit, csak maga előtt látta a betűket. Leírta minden gondolatát, s bár egyetlen név sem volt a papíron mégis tudta jól, hogy a lapokat Ajokonak címezi. Miután letette ceruzáját, szemével olvasni kezdte a betűket: Barátság. Mi is az valójában? Ha közel engedsz magadhoz valakit, előbb-utóbb úgyis elárul majd. Ha megengeded magadnak a barátokat, akkor viseld a vele járó boldogságot, ami egyik pillanatról a másikra fájdalommá válik. Fájdalommá, ami elviselhetetlen lesz az idő múlásával, s mikor már kezded elfelejteni, újra megjelenik. Újra eljön, és kéri ne légy szomorú. Te megbékélsz vele, s nem tudod azt, hogy ez után már sosem lesz olyan, mint rég. Már sosem érzed azt a boldogságot, ami akkor elöntötte szíved, mindazonáltal jobban fáj minden egyes szó, amit kiejt a száján. Boldog vagy, legalábbis ezt látják mások. De miközben te felhőtlenül nevetsz az állítólagos barátaiddal, a szíved darabokra törik. Nem bízol már bennük, nem tudod, mit rejtenek a szavak, de te csak mosolyogsz. Nem tehetsz mást, hisz nem tudod, hogy igazak-e a tettek, hogy igaz-e minden lélegzetvétel. Nem tudod, hogy komolyan gondol-e minden egyes szót, mikor azt mondja: a barátom vagy! Nem vonhatod kérdőre, inkább egy új, egy boldogabb arcot mutatsz neki, és végül magad is elhiszed, hogy az állarc te vagy. Igazi valód, melyet sosem mutatsz a világnak, a feledés homályában lassan eltűnik. Ekkor változol egy angyalból igazi ördöggé, hiszen megtagadod önmagad, s ezáltal életed új értelmet kap. Magad is elhiszed, hogy az élet, amit eddig éltél valóban csodás, s elfelejted mind azt, ami eddig veled történt. De sosem tudhatod, hogy ki mond igazat, ki mit gondol, és hogy ki mit akar tőled. Azt hiszed, hogy neked ez így jó, ám hazugságban élni rosszabb, mint meghalni. Azt hiszed, hogy te vagy a világ legboldogabb embere, kételyeid mégsem hagynak nyugodni. Kételkedsz mindenben és mindenkiben, s hidd el: ez a rettegés sosem fog elmúlni. Bár azt hiszed elfelejtetheted a múltat, az sosem hagy békén, és szoros bilincsei nem engedik el a tested. És te úgy teszel, mintha mindez meg se történne. Mintha nem lennének láncok, nem lenne múlt, s ez által nem lenne fájdalom. De nagyon tévedsz, mikor azt mondod sok barátod van. Mikor ezt mondod valójában arra gondolsz, hogy sok ember van körülötted, akik mosolyognak, elmondják a titkukat, megbíznak benned, de te nem tudnád elviselni még egyszer azt a fájdalmat, így inkább semmibe veszed őket, miközben úgy teszel mintha igaz barát lennél. De nem vagy az. Csak egy bábú vagy, akit az élet szálai mozgatnak, de te már régen elvesztetted az irányítást. Azzal, hogy megtagadod azt, ami vagy, sosem gondolnak rád úgy, mint egy igaz barátra. Mert nem vagy az. Nem lehetsz az, mivel senki sem annak mutatja magát, mint amilyen. Mindenki megtagadja igazi valóját, még akkor is, mikor nem veszi észre. Mint őket, téged is éltet az a tudat, hogy mások majd segítenek. A barátok. Csakhogy lehet, hogy ők sem valódiak. Egy másik arcot mutatnak, mint te, mert félnek. S ezt a félelmet nem űzheti el semmi. Nem tehetsz mást, belemész a játékba, s követed a szabályokat. De ha egyszer elkezded, már soha többé nem szállhatsz ki… és mikor rájössz, már késő… „Én rájöttem erre, és ezt kimutatom. De Ajoko még csak rá sem jött arra, hogy mit tesz. Úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Pedig igenis történt. Látom rajta, hogy nem hagyja nyugodni a gondolat. De mit tehetnék, ha én már nem bízom meg benne? Nem tudok úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Én nem olyan vagyok! Én…én nem akarom, hogy közöm legyen hozzá! Még több fájdalom. Ez az, ami várna rám. Újabb árulás. De nem. Én nem kockáztatok. Többé már nem”- fejezte be magában saját „történetét”. El szerette volna mondani barátnőjének, hogy nem jó, amit tesz, és hogy így csak rosszabb lesz, de nem tette. Tudta jól, hogy nem szólhat bele Ajoko életébe. De mindennap látni azt, hogy mosolyog, mikor látja a szemében a fájdalmat, szörnyű. De elmondani nem meri. Talán majd egyszer megmutatja a lapokat neki, és akkor tudni fogja, hogy mit tesz rosszul. De nem csak neki kéne. Nem csak Ajokonak címezte a sorokat. Bár róla írta, mégsem ő az egyetlen aki ezt teszi. Biztos volt benne, hogy mindenki így cselekszik, és majd megszakadt a szíve mikor erre gondolt. Ő tudja milyen szenvedni, jobban mint bárki más. Senki sem tudja, hogy mért zárkózik el, de ha nem tenné, félne, hogy nem önmaga lenne már.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
