Mi értelme?

Ahogy ott ültem a földön, a hátamat a falnak támasztva, csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért? Majd jött a többi, s próbáltam megválaszolni a lehetetlent. Mi értelme? Akárhogyan gondolkoztam, semmire sem jutottam. Mi értelme élni? Mi értelme meghalni? Mi értelme annak, hogy azt az utat, amelyet oly sokáig kutattam, ismét homály fedi? Szerettem, gyűlöltem, szenvedtem, örültem. S mind ezt hiába. Annyi éven át hiába tettem mindent. Mert akárhogy szerettem, gyűlölni mindig tudtam. S bár a kettő megfér egymás mellett, én mégsem tudtam, hogy melyik valódi. Egyensúlyba volt minden érzésem, minden pillanatban. Így amikor szomorú voltam, akkor is tudtam örülni. Hogy minek? Annak, hogy nem látják a könnyeim. Amikor gyűlöltem, tudtam szeretni. Hogy mit? Azt, hogy semmi sem tart örökké, s a gyűlölet is véget ér egyszer. Örültem, a kétely mégis bennem maradt, elnyomva sok más érzést, melyet egyre mélyebbre taszítottam magamban. Annyit foglalkoztam a megválaszolatlan kérdésekkel, hogy elfelejtettem élni. S kérdem én: mi értelme volt? Elveszíteni valakit/valamit, ami sokat jelentett, s visszakapni azt, már nem ugyan az. Mert semmi sem lehet olyan, amilyen volt. Mindenki változik, ahogyan az élet is körülöttünk, s ha nem tudunk lépést tartani, egyszerűen otthagy a semmi közepén. Egyedül, magányba rejtőzve élünk tovább egy olyan világban, melyet valóságnak hiszünk. De már rég nem az. Mert ha valóban létezne szép élet, akkor mért szenved mindenki? Nincs tökéletesség, ahogyan a valóság sem létezik. Azok mondják, hogy az élet sokat ér, akik elfelejtették azt, hogy milyen volt egykoron, amikor még semmit sem fogtak fel a körülöttük rohanó világból. S mi mégis törekszünk mindig a csúcsra jutni elfelejtve azt, hogy egyszer minden véget ér. Ami elindult, meg is áll, s néha megadatik az, hogy te magad vess véget neki.  Nincs örökké. Úgy, ahogyan nincs boldogság, s szeretet sem létezik. Csak egy elképzelés melyjel magunkat vigasztaljuk, hogy a valóság mégse tűnjön olyan kegyetlennek. S végül a félelem, az öröm, a boldogság eltűnik a ködfátyolban, amely lassan egész lényünket elfedi. S mindezt úgy, hogy nem vesszük észre. Még halálunk napján sem, pedig akkor valóban hisszük, hogy már minden megszűnt létezni körülöttünk. De mi értelme az állandó hazudozásnak, a csapdáknak, amelyeket magunknak állítunk, melyekbe észrevétlenül esünk bele, s végül beletörődve élünk tovább? Beletörődni abba, hogy az élet egy játék, s akárhogy, akármennyit játszol, a vége mindig ugyan az. És hogy utána mi lesz, azt te nem tudhatod. Csak az, aki mer hinni abban, amiben sokan mások nem: a valóságban. Mert kérdőre vonni mindenki tud. S egyetlen kérdés van: te tudsz válaszolni? Meg tudod mondani, hogy mi értelme van? Hogy mi értelme éli, szórakozni, barátkozni, s végül meghalni? Kérdéseket feltenni egyszerű, s elgondolkodni a valódi lényegén, már nehezebb. Egy könnyűnek tűnő kérdés sokkal többet jelenthet, mint egy másik, ami nehezebb, de tudod rá a választ. S az egy dolog az, hogy keresed a válaszokat, ám nem tudhatod, hogy azok valóban léteznek-e. S ami nem létezik, akármeddig keresed, sosem találod meg. És ha mégis megtalálod, ami számodra fontos, elveszíted azt, amiért küszködtél: az életed. S a válaszod, melyet oly büszkén ismételgeted magadnak vigasztalásul, újabb kérdéseket szül. Olyanokat, amelyekre te sem tudod a választ. S végül te magad is a homályban találod magad, az elfeledett érzelmekkel együtt. S akkor, ott megérted azt, hogy semmi értelme nem volt annak, amit egész életedben addig tettél. Mégis volt célod, elképzelésed, álmod, melyet talán nem sikerült megvalósítani, de te mégis mindig kiálltál magad mellett. Hiszen akkor nem tartanál ott, ahol vagy. Mert harc nélkül nem lehet élni. S akárhogyan is próbálunk felejteni, mindig vívódással a szívünkben hagyjuk itt ezt a világot.