Alkonyi sötétségben

-Áááááááá- kiáltott fel a 16 éves lány. Ágyában feküdt és verejtékezett. – Csak álom volt! Csak egy szörnyű, szörnyű álom volt!- sírta el magát. Tudta jól, hogy ez megtörtént. Minden este ezt álmodja: a múltat. Miatta halt meg az öccse és ezt nagyon jól tudta. De nem mondta el senkinek. Soha sem említette azt az éjszakát.

- Csak álom volt! Csak álom volt- próbálta magát nyugtatni. – Csak egy rossz álom!- hitegette magát, miközben takaróját ledobva felkelt az ágyából. Könnyei még mindig hullottak, s még mindig ugyan azt a mondatot hajtogatta. Lassan sétált el az íróasztaláig, melyen egy tükör állt. Hosszú, fekete haj, zöld szemek, telt ajkak. Csak Ő lehetett, de mégsem. Valahogy olyan más volt… mintha nem is Ő áll volna a tükör előtt. Hosszasan állt még ott, de mikor elapadtak könnyei elindult az ágya felé. Ott sem állt meg, tovább indult a függönyökkel leplezett erkélyajtóhoz. Kezeivel lágyan elsöpörte a szinte átlátszóan fehér függönyt, majd a kilincset lenyomva kisétált a korláthoz. Még sötét volt. A telihold körül milliónyi csillag szikrázott, melyek elé néha-néha az erős szél fekete felhőket fújt. Hideg volt. Ezt a holdat figyelő lány is észrevette, mégsem akart még bemenni. Apró hálóing volt rajta, így egy gyöngéd szellőtől is összerezzent. De nem figyelt semmire. Nem gondolt semmire. Csak állt és nézte, hogy milyen gyönyörű, ahogyan a hold tompa fényével próbál utat törni magának a sötétségben. Egy erős széllökés próbálta jelezni a még mindig mereven előrenéző lánynak, hogy most már ideje lenne vissza menni. A lány lassan elindult befelé. Maga mögött gondosan bezárta az ajtót. ismét lassú léptekkel indult el ágyához. Befeküdt meleg takarója alá, reménykedve hátha álom jön szemére, de a gondolatai nem hagyták nyugodni. Még kint nyugodtan figyelhette az éjszakát, elbújva a nappal elől, addig bent a szobájában emlékei börtönéből próbál kiszabadulni. De tudta jól, hogy már nem tudja visszafordítani az időt. 4 év telt el azóta a nap óta, mégis minden egyes órában, minden egyes percében eszébe jutott. Tisztán emlékezett minden egyes pillanatra. „ megmenthettem volna! Ha elmondom nekik! Ha nem bízom meg benne! Ha…ha nem reménykedem! Ha nem szeretek belé! Akkor…akkor megmenthettem volna! Az én hibám! Csakis az enyém!” ezek a gondolatok jártak a fejében. Senki sem tudja, hogy mi történt. Mindenki úgy tudja, hogy a gyerekeket elrabolták, és hogy valószínűleg a lányt is megölték volna, ha nem érkeznek időben. Azt hitték, hogy az akkor 12 éves gyermek csak sokkot kapott. Senki sem tudja az igazságot, kivéve egyetlen embert. Az az ember is jobban örülne annak, hogy ha nem tudna semmiről. Hiszen ezen a napon tört szét a lány szíve. De múlton változtatni nem lehet. 4 év sok idő, de nem ahhoz, hogy valaki megemésszen egy ilyen dolgot. Ehhez egy élet is kevés.