Hitted volna?

Ha valaki tegnap azt mondja, ma meghalsz, elhitted volna?

Ha valaki tegnap azt mondja, nemcsak az életet, de a szerelmed is elveszíted, elhitted volna?

Ha valaki tegnap azt mondja, elvesztesz mindent, elhitted volna?

Ha valaki azt mondja, átadod azt egy gyermeknek, ami a legfontosabb, elhitted volna?

Én nem hittem ......

Az élet egy hatalmas körforgás. Az ember meghal, és átadja helyét a gyermeknek, hogy ő is megtapasztalhassa az élet jó és rossz oldalát. Élet és halál…. Váltakozás…. Én nem hittem el.

Nem hittem el…Még most sem hiszem, pedig már átéltem. Akkor és ott véget ért minden, de ezzel egyidőben elkezdődött egy új. Mert ahol az álom véget ér, ott kezdődik a valóság…

Hát lássuk, mi történt velem, megismerhetitek történetem, amit talán elhisztek, talán nem.

Én nem hittem el….

*

- InuYasha! Kérlek gyere velem!- Kaede anyó magához hívta a hanyout, és a kunyhó elé, egy fatörzsre ültek, beszélgetni.

- InuYasha, furcsa álmom volt az éjjel. Nem kertelek. Meghaltál.

- Na és?

*

Tudom, buta voltam, hogy nem vettem komolyan Kaede anyó figyelmeztetését. A büszkeségem nem engedte, hogy egy jelentéktelen álom miatt féljek. Jelentéktelen… Akkor annak hittem…

Jelentéktelen? Mit tarthatunk jelentéktelennek az életben? Egy virág? Egy fa? Egy dal? Az életben semmi sem jelentéktelen. Egy virág… Ahogy ott áll a földben, apró szirmaival, jelentéktelennek hisszük. Ám, ha valakit megbántunk, egy ilyen kicsike virággal kiengesztelhetjük.

Jelentéktelennek tűnő dolgokból lesznek hatalmas tettek…

*

-         Na és?- kérdezett vissza az hitetlenkedve. – InuYasha, egy miko álmai nem hazudnak! Álmomban láttalak a gonosszal harcolni. Harcoltál, de végül legyőzött. Meghaltál.

-         És Kagome?

-         Ő létrehozta azt, amit te elvesztettél.

-         Mit vesztettem el akkor Kaede?

-         Amit a halál elvesz, az élet visszaadja, ezt sose feledd… InuYasha.

Kaede anyó felállt, és magára hagyta az értetlenül figyelő InuYashát.

*

A halál elvesz, az élet visszaadja… Mi lehet ez a dolog? Nem értem…

Még most, ebben a köztes dimenzióban sem érthetem meg az élet és a halál szépségét, közös tevékenységét. Ti értitek?

*

-  InuYasha, mi a baj?- kérdezte Kagome  a félszellemtől, és leült mellé.

-  Mi? Áh, semmi. Kaede anyó furcsát álmodott, és máris a halálomat jósolja. Bolond vénasszony, mindent túl komolyan vesz. Hogy vagytok?- mosolygott amaz, és megsimogatta szerelme hasát.

- Remekül, a pici és én is.- ő is mosolygott.

- Látod? Semmi rendkívüli nincs. Már napok óta nem érezni semmilyen gonosz aurát a közelben. Kaede bizonyosan téved.

Kagome elgondolkozott.

-         Én azért nem lennék ilyen könnyelmű. Mit mondott pontosan?

-         Csak annyit, hogy harcolok, de elbukom. Ez itt már hibás! Engem holmi gonosz lélek nem győzhet le! Ceh… Badarság…

-         Te tudod, InuYasha. De azért vigyázz magadra! Most menjünk aludni, késő van már.

-         Rendben. – InuYasha megcsókolta szerelmét, és elmentek, lefeküdni aludni.

*

Kagome is félt… Félt, hogy elveszít engem. Csak én nem vettem komolyan. Akkor már kezdett bennem kibontakozni a felvilágosulás, ugyanakkor mégsem értettem semmit. Drága Kagome… Ha tudtam volna, ha tudhattam volna!

*

-         InuYasha, ébredj!- Miroku kirohant a kunyhóból, nyomában a hanyouval. Egy óriási szörny gyilkolt a faluban, embert, nőt, gyermeket sem kímélt. Kegyetlenül eltaposott mindenkit, kitépte a szívüket, és magába zárta. Vértől, és rothadó hústól bűzlött a levegő, mindenki fejét vesztve menekült, tehetetlen férfiak szorították magukhoz asszonyaikat és gyermekeiket, és várták, hogy a szörny az ő szívüket is kitépje…

-         InuYasha, segítek!- Kagome a nyilaihoz kapott, ám ekkor összegörnyedt.

-         Felejtsd el!- szólt amaz. – Ilyen állapotban felkelni sem engedlek! Mit képzelsz? Terhesen nem harcolsz! Sango! Kérlek vidd el őt és Kaedét Kirarával, jó messzire a falutól, hogy ne legyen bajuk! Mi Mirokuval intézkedünk!

-         Rendben!-  a szellemirtólány elindult az említettekkel, és felszálltak Kirarára, majd messze repültek a falutól.

*

Bolond voltam… Menekülnünk kellett volna… De akkor mi lett volna az emberekkel? Nem tudtam volna tükörbe nézni, ha tudom, hogy egy egész falunyi embert hagytam meghalni anélkül, hogy megpróbáltam volna megmenteni őket!

És most… Mostmár nem kell tükörbe néznem…

Akkor csak az volt a fontos, hogy Kagomét biztonságban tudjam, a gyermekünkkel együtt.

Eldobtam az életem…

*

-         Meghalsz, te mocskos szemétláda!- A hanyou lecsapott a szörnyre, mielőtt az elért volna egy kisgyermeket, aki futni akart, ám megbotlott egy kőben. A fiú egy gyors köszönömöt rebegett, majd szüleihez rohant, és mindhárman elmenekültek a faluból.

-         Ki merészel? Ki merészel megtámadni engem, Ankou-t, a leghatalmasabb gonosz lelket ?

*

Hirtelen elfogott egy dejavu érzés… Már félúton jártam a megértés felé…

Kagome, élet, halál, gonosz lélek, minden kézre játszott, csak én nem figyeltem a jelekre! De mostmár késő…

*

-         Én voltam! Miért, talán baj?- kérdezte InuYasha gúnyosan.

-         Csak ne légy ennyire öntelt, te kis korcs! Lássuk, mit tudsz!

-         InuYasha, ne! Csapdába akar csalni!- kiáltotta Miroku, akit ekkor egy hatalmas hullám sodort el, amit Ankou bocsátott ki magából.

-         Hallgass, te bolond szerzetes! Na gyere, te kis senki!- és fenyegetően InuYasha felé indult.

*

Hallgatnom kellett volna Mirokura… Talán ha elmenekülök vele együtt, nem történik mindez… Nem volt okom maradni, hisz ekkor már egy árva lélek sem volt a faluban, voltak akik meghaltak, ám a többség elfutott… Ők jól döntöttek…

*

- Senki? Nem vagyok senki! Seperc alatt hamuvá leszel! Szélborda!!!- egy hatalmas erejű szélbordát küldött a szellem felé, ám az egy könnyed mozdulattal visszafordította a hanyou felé, InuYashának épp volt ideje elugrani.

- Mi a…- gondolta.

- Mi az kicsi korcs? Meglepődtél?

*

Valóban meglepődtem, de inkább azon, amit mondtam…A hangsúly… Nem vagyok senki…

Akkor ki vagyok? Vajon ki voltam én az élet körforgásában?

Abban a percben nem tudtam gondolkodni, hát harcoltam tovább…

*

- Meghalsz!!- ordította a hanyou, és egymás után küldte a szélbordákat a gonoszra, aki minden nehézség nélkül hárította őket. A félszellem kezdett fáradni, míg Ankou számára már-már unalmas volt ez a harc.

- Elég! – szólt a szellem. –Meguntam a játszadozást, most én jövök! Véged korcs!

Egy óriási hullámot küldött InuYasha felé, aki egy ellenhullámmal visszafordította. Elég gyenge ellenhullám volt, hiszen már nagyon elfáradt, de még épp elég volt, hogy ne halljon meg.

- No lám, ez egy érdekes kis ellentámadás volt, kicsi korcs. Lássuk, mit tudsz még!

Egy ördögi vigyorral a hanyou felé suhintott, és mérgező karmait küldte felé.

*

Már közel a vég… Az álom beteljesülni látszik… Bolond voltam.

*

InuYashának nem volt ideje elugrani, a karmok a testébe fúródtak. Kimonója szétszakadt, vére átázott fehér felsőjén, a méreg pedig gyorsan szétáradt testében. Hamarosan mozdulni sem bírt.

-         Na mi az kicsi korcs? Csak nem legyőztelek? Hát akkor… Örültem a szerencsének!

A szörny, kegyelmet nem ismerve, kitépte InuYasha szívét, elnyelte testében és eltűnt.

*

Itt ért véget. Akkor már nem dobogott benne büszke hanyou szívem. De a lelkem egy darabja bennem maradt… A másik darabja elszállt, egy másik testbe…

*

- Áááááááááá!!!!- Kagome görcsben rángatódzott, és rettenetes érzése volt szerelmével kapcsolatban.

- Sango, hozz vizet, és rongyokat! Kagome szülni fog!- Kaede a lányhoz rohant.

- Mi? Már? De hát még 3 hónapja hátra van!- mondta Sango, miközben egy rongyot nyomott az anyó kezébe.- Mi történhetett?

- Ha valami lelki trauma éri, beindulhat a szülés! – az anyó hirtelen észbe kapott.

„És Kagome?

Ő létrehozta azt, amit te elvesztettél.”

Az nem lehet!- gondolta Kaede, és a tehetetlen lányra nézett.- Nem halhatott meg…

*

Ő már tudta… Tudta, és nem tehetett semmit… Bele sem gondolok mit érezhetett akkor, ahogy nézte az  én Kagomém, a szüléssel vajúdva…

*

-         Kaede anyó, már látom a fejét!- Sango izgatottan szorította barátnője kezét. Pár perc múlva Kagome már a karjában tarthatta gyermekét. A kisfiát.

-         Mi lesz a neve, gyermekem?- kérdezte az anyó.

-         Inu…Yasha…

*

Az én fiam…

Benne született újjá a lelkem egy része… Én pedig, halott voltam. Mellkasom üresen tátongott, szívemet kitépte a gonosz.

 Nemsokára megtaláltak… A látvány felkavaró lehetett…

*

- NEEEEEEEEEEEE!!!! InuYasha!!!!!!!-  Kagome a halott fiúhoz rohant, könnyei patakokban folytak arcán.

Kaede anyó Kirara mellett állt, és sírt, kezében a kicsi InuYashával. Miért nem hallgattál rám, te bolond?- gondolta.

Sango a távolban térdelt, Miroku mellett, aki ébredezni kezdett.

-         InuYasha?- kérdezte.

Sango könnyes arcal a holtan fekvő fiú felé nézett.

-         Ne…Nem…ez… NEM LEHET!- üvöltötte Miroku, és barátjához rohant.

-         Mit csináltál, te bolond? Miért haltál meg?- megfogta az élettelen vállakat, és megrázta őket.

-         Kelj fel, hallod? Kelj már fel!!- Kagome csöndesen sírva lefogta Mirokut, és megölelte.

-         Elment.- csak ennyit tudott mondani, és újra előtört belőle a keserves zokogás…

*

És most, végre megértettem. Az öreg meghal, és helyet csinál a fiatalnak, hogy az vigye tovább az élet lángját. Meghaltam, de a fiam tovább írja történetünket, ahogy majd azután az ő fia, és annak a fia.

Már csak az fáj, hogy nem búcsúzhattam el. Úgy kellett meghalnom, hogy nem kérhettem bocsánatot bűneimért, és nem mondhattam el Kagoménak, mennyire szeretem. Remélem tudják…

És itt, a halál után, már nem is olyan jelentéktelenek a dolgok. Itt, ahol nincs semmi, csak a nyugalom, és megbocsátás, egy apró virág is csoda.

Egy virág… egy dal…egy fa… egy madár… egy szó… egy hang… Egy férfi halála, egy gyermek születése…

Az élet csodája.

A körforgás tovább tart. De az én történetem itt véget ér…