Veszélyben

A nevem Toledo Gabriella. Egy átlagos 13 éves lány vagyok. Majdnem vállig érő barna hajam, és mélybarna szemeim vannak. Kedvenc színem a fekete, ezért mindig fekete ruhákban járok. Gyűjtöm a csuklószorítókat, ezért nem telik el úgy nap, hogy ne vennék fel legalább kettőt. Koromhoz képest elég magas vagyok, ezért bő ruhákat kordok (abban alacsonyabbnak látszom).

Az út porát koptattam, mivel iskolába mentem. Nem szeretem az iskolát, csak a barátaim miatt vagyok hajlandó bejárni.

Rápillantottam az órámra. Jézusom! Már fél nyolc?! Megszaporáztam lépteimet. Futás közben a forgalmi dugóban álló autókat figyeltem, de kis idő múlva szemeim a nyakamban lógó minduntalan hozzám csapódó MP3 lejátszóra tévedtek. Út közben a zebrák előtt álló piros lámánál megálltam, majd mikor az zöldre váltott futva indultam tovább. Ez így ment egészen addig, míg meg nem álltam lihegve az iskola előtt. Megfordult a fejemben, hogy inkább ma is ellógom az bórákat, de eszembe jutottak az igazgató szavai egy félresikerült csíny után. – Még egy stikli, vagy egyetlen rossz szó repülsz innen!- szépen ez annyit tesz, hogy bármit is teszek kicsapnak.

Szaporán lélegeztem majd elindultam a lépcső felé. Nem siettem. Túl fáradt és kimerült voltam ahhoz, hogy siessek. Mikor beértem a nagy épületbe, ismét a lépcsők felé vettem az irányt. Felvánszorogtam a harmadik emeletre. Mért kell ennek olyan magasan lennie? Már az utolsó lépcsőfoknál tartottam, mikor megszólalt a tanítás kezdetét jelző becsengő. Ismét megszaporáztam lépteim, majd a folyosó végén lévő legutolsó ajtóhoz siettem. Benyitottam a terembe. A fizikatanár ott állt velem szemben.

-Á! Toledo kisasszony! Örülök, hogy befáradt az órámra!- kezdte szúrós szemmel a kb. 40 éves férfi. Dühösen fordultam el tőle, majd az asztalom felé vettem az irányt. Ledobtam a táskám az asztal mellé, majd egy laza mozdulattal magamat is helyre tettem. Kelletlenül elővettem a könyvem, és olvasás közben próbáltam értelmes képet vágni, mintha érteném is, ami le van írva. Félmosolyra húztam a számat. Zseniális ötletem támadt. Fürkészőszemeim az MP3 lejátszóra tévedtek. Amint a tanár hátat fordított a fölhallgató egyik részét a fülembe tettem, majd a másikat szabadon hagytam. Könyökömet az asztalra tettem kézfejemet pedig a fülemre úgy, hogy eltakarja a fülemben lévő fülhallgatót. Féloldalasan ültem, így a hajam pont eltakarta a fülhallgató madzagját. Lassan lenyomtam a play gombot, mire a zene elindult.

Egész jól ment minden, míg meg nem hallottam az idős tanár dühös hangját.

-Toledo Gabriella- ordította- Vedd ki az a füledből de most azonnal!

Elkerekedtek a szemeim. De nem attól, hogy milyen hangosan ordított az öreg, hanem attól, hogy hogyan vette észre. Hogyan jött rá?- kérdeztem magamtól. Ennek a kérdésemnek handot is adtam.

-De honnan jött rá tanár úr?- kérdeztem kíváncsian.

-Őszintén szólva- kezdett bele- még egyszer sem szóltál bele az órámba, és annak az esélye, hogy figyelsz ezen az órán kevesebb mint 1%.-felyezte be.

-milyen igaz…- húztam félmosolyra a számat. Persze ettől az eddig is dühös férfi még dühösebb lett. Ha nem rólam lett volna szó, akkor kiküldött volna, de mivel tapasztalatai során megbizonyosodott róla, hogy ha engem kiküld én nem maradok az ajtó előtt elvetette az ötletet.

-Büntetést kapsz!- mindig ezt mondja. Aztán ad valami plusz házit, én meg megcsináltatom otthon a nővéremmel.

-Itt maradsz tanítás végéig. Csak akkor mehetsz el, ha én azt mondom!- vigyorodott el. Az én arcomról viszont lefagyott a mosoly. „Nem hiszem el! Mért pont ő? Mért nem a matek tanár mondta ezt?” ez az egyetlen tanár, aki késő estig bent szokott maradni.

-Micsoda?- kérdeztem magamból kikelve.

-Jól hallottad. Itt maradsz addig, amíg azt nem mondom, hogy elmehetsz! Világos?- húzta még nagyom mosolyra a száját. „ez élvezi, hogy kínozhat?!” Már éppen szóltam volna vissza, mikor eszembe jutottak az igazgató szavai. „ Ezt direkt csinálja! Tudja, hogy ha nemet mondok akkor repülök… Ez nem lehet igaz!”

-Világos- morogtam. Az iménti belső vívódásomat látva még jobban vigyorgott. Iszonyatosan bosszantott. „ örülök, hogy miután végigszenvedem az órákat hazamehetek. De hogy estig itt maradjak?!” A tanát visszament az asztalához, és mosolyogva tartotta tovább az órát. Én dühösen ültem a széken.

Kicsengettek. Amint megszólalt a csengő, mindenki felpattant a helyéről, és egymással versengve rohantak ki a teremből. Én voltam a legutolsó. Szépen lassan elraktam a kipakolt könyveket, füzeteket, majd a tolltartómmal bezárólag visszacipzároztam a táskám. A vállamra dobtam, majd egy emelettel lejjebb vánszorogtam, és megkerestem a matektermet.

Ez az óra sem ment valami fényesen. És az azt követő sem. „nagyon rossz napom van” gondoltam magamban. Az osztálytársaim még csak a közelembe se mertek jönni. Mondjuk, nem csodálom, hiszen ha valaki csak a közelembe jött, annak leordítottam a fejét.

Az utolsó órámnak is vége volt. Kicammogtam az ajtón, majd velem szemben egy lányt pillantottam meg.

-Dia!- kiáltottam oda az éppen lefelé jövő lánynak.

-Hello! Mit akarsz?- kérdezte mogorván a feketehajú. „hát igen az én kedves, aranyos nővérkém” gondoltam

-Ööö… szóval… én csak…. Izé…- dadogtam- szóval… bezárást kaptam- nyögtem ki végül.

-Már megint?- kérdezte közömbösen. Szúrós szemekkel néztem rá.

-Igen- kezdtem mogorván- Csak szólni akartam, hogy otthon ne várjatok…

a testvérem mellett éppen egy jóképű fú haladt el. A tesóm kicsit hátrébb állt, így a közeledő fiúba ütközött.

-Elnézést- kezdte a rövid tüsi hajú srác.

-Semmi gond!- válaszolt kedvesen a nővérem, majd felém fordult.

-Akkor majd otthon szólok! Jó, húgi?- kérdezte kedvesen.

-Jó- válaszoltam mogorván. A tesóm is csak akkor kedves, ha fiú van a közelben.

Ahogy elindultam, visszapillantottam a vállam felett. A nővéremet láttam, amint épp mosolyogva beszélget az iménti fiúval. Nagyon idegesített. A nővérem minden fiút megkap. Csak csettint egyet, és egy tucat fiú ugrál körülötte. Utálom, hogy olyan szép! Utálom, hogy mindig más fiúval jön haza! Utálom, hogy a testvérem! Utálom, hogy a szüleink őt jobban szeretik. De…ez van… ezen nem lehet változtatni!

Lassan felvánszorogtam a harmadik emeletre. Egyenesen a fizikaszertár felé vettem az irányt. Meg is találtam a fizika terem mellett. Bekopogtam az ajtón. Nemsokára egy idős férfi nyitott ajtót. Széles vigyorral az arcán nyitotta ki az ajtót, majd még mindig vigyorogva nézett rám. Rettentően bosszantott, de ezt nem mutattam ki. Unott fejjel néztem a vigyorgó arcát. Amikor már ő is unta a helyzetet, betessékelt az ajtón. A szobában volt egy szekrény, néhány szék, egy íróasztal, és egy számítógép. Az egyetlen élettel teli dolog a szobában a széken ülő kistanár volt. Én már akkor meghaltam, amikor azt mondták büntetést kapok. De a fizikatanár... Úgy néz ki mint aki a sírból kelt…most, hogy jobban megnézem……igaz is. Félhosszú ősz haja össze vissza állt félig kopasz fején. A fehér bajuszról se feledkezzünk meg. Egykor még fekete lehetett, mivel néhány helyen még lehetett benne látni fekete csíkokat. Szemüvege alól kilátszódnak az apró, szürke szemek.

A férfi odament a kistanárhoz, és magyarázott neki valami fizikai zagyvaságot. A nő értelmesen bólogatott. Szerintem nem értett semmit, de ilyenkor a legjobb megoldás, hogy ha értelmes képet vágsz. Látszott a kistanáron, hogy már nagyon el akar menni. Csakhogy az öreg tanár leült a vele szemben lévő székre, és tovább magyarázott. Sajnáltam azt a kistanárt. Szenvedő arckifejezéssel nézett a füzetébe. A tanár úr még fél órán keresztül magyarázott, én meg ott álltam az ajtó előtt, mint a cövek. Nem mozdultam. Meg se szólaltam. Bár néha önkéntelenül is félmosolyra húztam a számat a szenvedő nő arcán, mikor a tanárom egy újabb tételbe kezdett. A kistanár néha-néha rám pillantott. Ha tudtam volna segítettem volna neki. Azt az öreg szigorú tanárt aki vele szemben ül még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám.

Mire befejezte a mondandóját teljesen elgémberedtem. Iszonyatosan fájt a lábam. De nem volt időm figyelni a lábfájásomra, mivel épp a szökési tervemen gondolkodtam. Nem jutott eszembe semmi használható ötlet, ezért egy egyszerű cselt fogok bevetni. Amikor feláll a kistanár, hogy kinyissa az ajtót, egy egyszerű mozdulattal kirohanok előtte. Abban a pillanatban nem slisszolhattam ki, mivel elég messze voltam az ajtóhoz, és az öreg minden apró mozdulatomra felém fordult.

Elérkezett az idő- gondoltam, mikor a két tanár felállt. A szobatulajdonos udvariasan kinyitotta a megkönnyebbült nő előtt az ajtót, az pedig kilépett rajta. Én rohantam volna utána, de mikor magindultam, egy hűvös kézfejet éreztem a karomon. Megfordultam.

-Hová-hová?- kérdezte a mögöttem álló ősz hajú fickó. Gondolat olvasó ez a pasas? Megőrülök! Szúrós szemmel néztem az előttem álló férfira.

-Most már elengedheti a kezem- szóltam hozzá mogorván. A fickó észbekapott, és gyorsa elengedte a karom. A zsebéből elővett egy kulcsot és gondosan bekulcsolta az ajtót. mérges voltam. A szökési tervemnek annyi. Az öreg elindult az egyik szék felé, majd a számítógép elé tolta. Egyik kezével intett, hogy üljek le. Én szótlanul elhúztam az egyik széket, és leültem.

Sokáig bámulta még a számítógép képernyőjét, néha pötyögött a billentyűzeten, majd ismét a képernyőre tapadt. Én nem szóltam egy szót se. Néha kinéztem az ablakon. Jó magasan vagyunk! Állapítottam meg. Pedig csak a harmadik emelet… végig ez és ehhez hazonló ötletek jártak a fejemben. Mire észbe kaptam már hat óra volt.

-Tanár úr- nyögtem ki végül.- nekem edzésem van.

-Mégis, milyen edzés?- kérdezte úgy, hogy felém se fordult.

-Kung-fu- szólaltam meg kis idő múlva.

-Á! Igen? És mond csak, mióta Kung-fuzol?- kérdezte. Nem hiszi el? Pedig mindenki tudja, hogy két éve járok. Még versenyt is nyertem!

-Két éve- válaszoltam mogorván.

-Hogy ne unatkozz, adok neked egy feladatot!- váltott hirtelen témát. Meglepődtem, de nem foglalkoztam vele. A férfi elővett egy táskát, és matatni kezdett benne. Nem sok idő telt bele, mire előhúzott egy kék tollat, egy piros tollat és egy vonalas füzetet. Átnyújtotta nekem a tollakat és a füzetet.

-Írd le kékkel majd pirossal ezt a mondatot: Soha többé nem szegem meg a házirend szabályait- és ismételten jött az ördögi vigyor. Rápillantott órájára.

-Nézzük csak…hét óra, akkor kilencig van időd. Legalább a füzet fele tele legyen! Kizárólag kis betűkkel!- az utolsó mondatban minden egyes szót kihangsúlyozott. Gyorsan felpattant a székről és a zárba tette a kulcsot. Kinyitotta az ajtót majd még egyszer visszaszólt.

-Jó szórakozást!- becsukta az ajtót, majd elment. Ezt nem hiszem el! Ennyire ismer ez a pasas? Vagy talán tényleg gondolatolvasó? Minden lépésemet előre tudja! Miután felocsúdtam a sokkból, én is az ajtó felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Megpróbáltam még egyszer, majd még egyszer. Semmi. Megdöbbenve vettem tudomásul az igazságot: Be vagyok zárva! Pedig már azt hittem nem lehet rosszabb.

Nem zavartattam magam, elővettem egy apró hajcsatot. Nem hordom, de szerencsét hoz, és ebben a helyzetben akár életet is menthet. Elkezdtem babrálni a zárral. Tíz percig szöszmötöltem, mire sikerült kinyitnom. Ez az! Kinyitottam az ajtót. elindultam az egyik irányba, de egy nagy darab férfival találtam magam szemben. A biztonsági őr? Ez meg mit kereshet itt? Már 7 óra is rég elmúlt! Elmélkedésemből az izmos férfi hangja zökkentett ki.

-Hová, hová, kislány?- kérdezte

-Nézze- lábujjhegyre álltam, hogy letudjam olvasni a névjegykártyájáról a nevét- Tom! Nekem most sietnem kell!- jelentettem ki, majd egy ügyes mozdulattal kikerültem. Csakhogy a férfi ismét elém állt.

-És mégis hová?- kérdezte gyanakvóan

-Beteg a nagymamám. A kórházba megyek- hazudtam.

-Oké! Akkor veled megyek!- mondta magabiztosan

-Öööö… igazán nem szükséges!- kezdtem- nem szereti az idegeneket…

-Hát persze! Nem mehetsz sehová!- dörmögte

-Igen? És mégis mért nem?- kérdeztem kíváncsian

-Azt nem árulhatjuk el!- szólt a hátam mögül egy másik biztonsági őr. Dühösen néztem a mögöttem (most már előttem) álló férfira. Így most a Tom nevezetű őrnek fordítottam hátat. Ám ezt lehet, hogy nem kellett volna. Egyszer csak egy erős szorítást éreztem a karomon. Tom lefogta a karjaimat, míg a másik fickó kinyitotta a fizikaszertár ajtaját, majd megfogta a lábam. Váratlanul ért az egész. A két éves tapasztalatom nem ért semmit. Lefagytam mint egy vírusos gép. Mikor a két férfi az ajtóhoz ért meglendítettek. Párszor még ezt megcsinálták, majd mikor már elég magasan voltam bedobtak az ajtón. A karomra estem. Iszonyatosan fájt, de nem csak az. Zúgott a fejem, és egy negyed óráig lábra sem bírtam állni. Mikor felálltam megtapogattam fájó kezemet. Felszisszentem. Azt hiszem eltört a karom. Fel sem fogtam mi történt. Be vagyok zárva egy szobába két biztonsági őrrel az ajtó előtt. Olyan mintha valami filmben lennék.

Leültem egy székre. A lábam is nagyon fájt. Na jó! Ha az ajtón nem mehetek ki, majd kimászok az ablakon! Odabotorkáltam az ablakhoz, és kinéztem rajta. Úgy tűnt legalább tíz emelet magasan vagyok. Pedig ez csak a harmadik. Vagy mégsem? Még mindig nagyon fájt a fejem. Elfordultam az ablaktól, de fordulás közben kiesett a telefonom a zsebemből. Hát persze, a mobilom! Hogy én erre eddig nem gondoltam?! Kezembe vettem a telefont. Éppen kerestem volna meg a szüleim számát, mikor az egyet sípolt és a képernyőről minden eltűnt. Ez nem lehet igaz! Ennek is most kellett lemerülnie?! Mit csináljak most? Csak nyugi…nyugalom…tiszta fejjel kell gondolkodnod!- próbáltam magam nyugtatni.

-Na jó! Összegezzük! Az ajtó kilőve, a biztonsági őrök kilőve, az bablak- itt kinéztem az ablakon- kilőve, a telefon kilőve. Nézzük, mink van. Néhány szék… egy számítógép… egy szekrény…mi? Egy számítógép? Mégis csak van Isten!- vigyorogtam. Leültem a gép elé. Szerencsére jól értek a számítógépekhez. Szerintem én számítógéppel a kezemben születtem!

Elkezdtem pötyögni a billentyűzeten.

-Még jelszó sincs rajta?- kérdeztem magamtól- Á! Ez így unalmas lesz!- bár az utóbbi kijelentésemet még én magam sem hittem el. Valami használható adat után kutattam, de semmi. Szenvedő arccal bámultam a képernyőre. Most meg mi a fenét csináljak? De nem adom fel! Újra megfogtam az egeret, és ismét keresgélni kezdtem. Felcsillantak a szemeim. Éppen egy eldugott dokumentumot nézegettem, mikor észrevettem egy feliratot: Marylyn Manson – I don’t likes the drods! Ez nem lehet igaz! Már két hete próbáltam megszerezni ezt a számot. Nem lacafacáztam, elővettem az MP3 lejátszóm, majd a gép hátulján kerestem egy USB csatlakozót. Sikeresen megtaláltam, majd leszedtem az MP3 lejátszóm „kupakját”, és rádugtam a csatlakozóra.

-Legalább történik valami jó ezen a napon…Ez az!- kiáltottam fel, mikor a töltés befejeződött. Csakhogy az ujjongásom túl hangosra sikerült, és az őrök meghallották. Szerencsére épp időben vetem észre, hogy motoszkálnak, ezért gyorsan letakartam a gépet, az MP3 lejátszót gyorsan kihúztam, és a fülhallgatót a fülembe tettem. Egy magyar rockot raktam be, maj elkezdtem hangosan énekelni. A berontó biztonsági őrök csak azt látták, hogy én a szoba közepén állok csukott szemmel max hangerőn hallgatva a zenét, miközben énekelek. Kimentek, bekulcsolták az ajtót, majd visszaálltak a helyükre. Amint láttam, hogy kimentek, kikaptam a fülhallgatót a fülemből, és visszaültem a géphez. Olyan dolgot láttam, aminek annyira megörültem, hogy majdnem lefordultam a székről. A képernyő alján megláttam egy zöld bábut, ami előtt egy x jel volt.

-MSN- kiáltottam hangtalanul. Bejelentkeztem. A több mint 150 partnerből mindössze egyetlen ember volt fent.

-Hali írja nekem.

-Krisztián! Segítened kell! Bezártak az Iskolába! Tudom, hogy bénán hangzik, de igazat mondok!

-Jaj, Gabi! Nem vagy vicces!

-Esküszöm, hogy igazat mondok! Hogy bizonyítsam be?

-Hmmm… Vedd rá a tesódat, hogy eljöjjön velem…mondjuk moziba!

-Oké ráveszem, csak gyere már! Ja és kéne egy hosszú létra is…- tudta, hogy utálom, ha a nővérem szóba kerül. Most mégsem érdekelt. Csak jussak ki innen!

-Hmmm… Ilyet máskor is mondhatnál!

-Jaj! Most igazán nincs idő viccelődni! Gyere már!

-Oké! Indulok! Addig az öcsém idejön a géphez…

-Oké! Siess!

Nem tehettem mást, várnom kellett. Kikerekedtek a szemeim. Krisztián öccse elküldött a gépre egy vírust. - hoppá - szuper! Most már segítséget sem tudok hívni! Krisztián biztos, hogy nem jön el! Magam elé emeltem a csuklóm. Leolvastam az időt az órámról. Háromnegyed 9. a fizikatanár kilenckor jön vissza. Ha egyáltalán visszajön. Addig el kell tűnnöm! Ha Krisztián visszajön az is még negyed óra. Addig nem ülhetek itt tétlenül.

Megpróbáltam kinyitni az ablakot. A fenébe! Bukó ablak! Ez a nap egyre jobb! Most mit csináljak? Remek ötletem támadt. Odaléptem a szekrényhez, és imádkoztam, hogy találjak valami használható dolgot. Nem kellett sokáig kutatnom, mire a szekrény alján találtam szétszórva néhány csavarhúzót, fogót és egyéb szerszámot. Az a szerencsém, hogy férfi, mert tuti egy női tanárnál nem találnék szerszámokat.

Megfogtam az 5 csavarhúzó közül az egyiket, és megnéztem illik-e a csavarba. Nem talált. Elővettem egy másikat. Az sem illet bele. A harmadikat is megfogtam. Az sem. Kezdtem kétségbe esni. Már csak két csavarhúzó volt a kezemben amit még nem próbáltam. Megfogtam a piros nyelűt. Talált! Ez az! Nagy kő esett le a szívemről. Nem tétováztam, fürgén csavaroztam ki a csavarokat az ablakból. Hát őszintén szólva legközelebb kétszer is meggondolom, hogy mikor akarok szétszedni egy ablakot. Végül nagy nehezen sikerült, de ismét kétségbe estem. Most meg mit csináljak? Nem kellett sokáig vesződnöm a kérdéssel, mivel a sarkon egy autó fordult be. Az autó leparkolt a suli előtt, és kiszállt belőle egy nagy csapat fiú.

-Lány szöktetésre fel!- hallottam valakinek a hangját. Ám ezek a fiúk nem 11-12 évesek voltak… 15-16 és akadt köztük 17 éves is.

Kihajoltam az ablakon, hogy lássák, hol vagyok. Nagyon megörültem nekik. Valami létra szerűséget „hajtogattak” ki a kocsiból. A létra elég nagy volt ahhoz, hogy felérjen az ablakig. Neki is támasztották a falnak, de nem ért fel egészen az ablakig. Kb. fél méter volt a létra és az ablak között. Ránézte az órámra. Éppen most váltott kilencre. Mocorgást hallottam az ajtó előtt. Valaki a zárba rakta a kulcsot. Az egyik fiú elindult felfelé a létrán, míg azt lent két fiú tartotta. Éppen másztam ki az ablakon, mikor benyitott az ősz hajú férfi. Ahogy az egyik lábam emeltem át az ablakon, a férfi megfogta a másikat.

-Szökni készülünk?- kérdezte.

-Ahogy mondja!- válaszoltam, majd rúgtam egy nagyot. A férfi a karjára összpontosuló rúgástól hátra esett. Gyorsan kimásztam az ablakon, de még így is lehetett hallani a férfi üvöltését. Hát nem is csodálom, hiszen nem kis erővel rúgtam…

A fiúk segítségével épségben lejutottam. Bepattantunk a kocsiba, még a létrát is ott hagytuk, úgy siettünk.

Otthon mindent elmeséltem a szüleimnek, és a testvéremnek. Mikor a történet végére értem, a szüleim dühös szemmel méregettek.

-Ha elmész egy buliba, legalább mond el az igazat! Ne gyere ilyen kitalált történetekkel!- kezdték szigorúan

-De…de én…én nem…én igazat mondok- próbálkoztam. Aztán minden kiesett.

Hirtelen az ébresztőórám csengőjét hallottam mag. Felébredtem. Az ágyamban voltam. Csak álom lett volna? Nem volt időm ezzel foglalkozni, gyorsan összepakoltam, és elindultam. Csak álom volt! – visszhangzott a fejemben. Megtapogattam a karom. Nem fájt. Csak álmodtam az egészet? Pedig olyan élethű volt! Nem hiszem el, hogy ez csak egy álom volt! De igen…nem fáj a karom, és nem tudom, hogy mi is történt. Fülembe dugtam az MP3 lejátszót majd elindítottam a legelső számot. Az zene éppen akkor indult el mikor megálltam az iskola előtt. Földbe gyökerezett a lábam. Ott állt a fizikatanár az iskola ajtaja előtt bekötözött karokkal, ami mellé ördögi vigyor járult. Megszólalt a zene. Marylyn Manson- I don’t likes the drogs. Vagy mégsem álmodtam?